Zöld Élet

Rázúdult a tájra, városra, falura, emberekre, állatokra, életekre, reményekre a vörös iszapár.
Emberek haltak meg, állatok pusztultak el és fortyogva, tajtékosan ömlött, kíméletlenül a vörösiszap. Szennyes hordalékát lerakva vörös métely rakódott földre, fára, növényekre, ház falára, utca kövére, emberek lelkére. Berontott házakba, földúlt, elárasztott otthonokat, megfestette, beszennyezte folyók vizét, vörös, izzadó testének bűzét, gyilkos porát levegőbe öklendezte. A megdöbbenés, a tehetetlen düh, a kétségbeesés, a gyász és könnyek maradtak utána.

Országunkat újabb és újabb vörös iszapár állandósult támadása fenyegeti. Alattomos, nyálkás, vigyorgó testét vonszolva kúszik be lelkünkbe, tudatunkba, elpusztítva szépet, jót, tisztességet, hitet, életet. Lomhán, kéjesen felemel, egy röpke pillanatra hamisan megcsillant a napfényben, hogy elhidd, jót akar, majd maga alá sodor, elnyel, és sárosan, meggyalázottan kidob a partra, vagy végleg eltemet egy bűzös, ragacsos pocsolyában. Aki így jár végleg elveszett, akit kidobott az áradat, az megszégyenülten, vörösiszaptól átitatva várja a segítséget, tisztító tűzről, Istenről álmodik.
Aztán emberek jönnek szomorú arccal, nyílt tekintettel. Egyenes derékkal közelednek. Nem beszélnek sokat, dolgukat teszik. Kezükben lapát, csákány, talicska. Takarítanak. Emberek a bajban. Nem szitkozódnak, nem átkozódnak, magabiztosan, méltósággal mentenek. Mentik a menthetőt, mentik a hitet, meggyalázottak hitét.
Odébb kamerák kereszttüzében nyakkendősök, politikusok nyilatkoznak, ígérgetnek, majd páncélozott autóikon tovább robognak, vörös ködöt hagyva maguk után.
Országunkat, városainkat, falvainkat, szövetségünket vörös iszapár fenyegeti. Kihasználva hiszékenységünket, gyengeségünket, beletörődöttségünket, fölényesen rohan felénk a sátán vörös árja, hogy bekebelezzen, legyőzzön bennünket. Rabszolgává tegyen országot, gyárat, földet, embert, természetet.
Emberek mentenek, emberek a bajban, emberek újra szövetségben. Évszázados bús takarítás ez. Dacos, hallgatag férfimunka. Mások szennyét, mások bűnét mindig mi takarítjuk.
Mikor vesszük már észre délceg magyar emberek, hogy nem a bűnök hordalékát feladatunk eltüntetni, hanem magát a baj alattomos, cinikus okozóját, a vörös iszapár előidézőit, a felelőtlen pusztítókat kell végleg elkergetnünk, megálljt parancsolva esztelen dorbézolásuknak!

Szűcs Lajos