Zöld Élet

Szent Miklós kultuszát Németországba a 10. században hozták magukkal kereskedők. A középkorban szerepjátékokkal emlékeztek meg a szentről. Kezdetben a kolostori iskolák legifjabb diákja alakította Miklóst. Később ezt a szerepet a felnőttek vették át. Ebből alakult ki aztán a szokás, hogy az ünnepnap előestéjén Szent Miklós házról házra jár, és vizsgáztatja, dicséri, ajándékokkal halmozza el a gyerekeket, vagy éppenséggel megfenyíti, megbünteti őket.

Ezt az utóbbi feladatot az idő múlásával átvette a Mikulást kísérő alak, akit leggyakrabban Knecht Ruprecht névvel illetnek, de a Schwarzer Peter, Großteufel, Hanstrapp, Pelzmärtl, Hans Muff, Krampus, Klaubauf elnevezések is gyakoriak.  Ruprecht egy igazán ijesztő, durva lény: testét bozontos szőr fedi, arcát ördögmaszk takarja, lábán nehéz csizmát visel, kezében virgácsot tart. A néphit szerint a rossz gyerekeket zsákba dugja, és elviszi magával. Igazi érdekesség viszont, hogy egyes régiókban, például Szászországban Ruprecht nem kellemetlen fickóként él a köztudatban, hanem ő maga a karácsonyi ajándékok hozója. A Mikulás és Knecht Ruprecht tulajdonképpen a jó és a rossz hatalmat testesítik meg.
Korábban karácsony helyett Szent Márton napján ajándékozták meg a gyerekeket, majd az ajándékosztást a fiúgyermekek számára december 6-ára, Szent Miklós halálának évfordulójára, a lány gyermekek számára pedig december 13-ára, Szent Luca napjára helyezték át. A gyermekek megajándékozásának  eredetileg nem sok köze volt a szeretet kifejezéséhez, sokkal inkább a bennük rejlő fiatal életerő tiszteletéhez.
Mikulás napja szép lassacskán kiszorított minden más ajándékozási napot a téli időszakból. Kizárólagos ajándékosztó szerepének a reformáció vetett véget. A 16. században egyházi rendelkezésre az Úr születésének napja, a szenteste vált ajándékozó nappá, és az újszülött kis Jézus lett az ajándékok hozója, Szent Miklós pedig az óta csak kis ajándékokkal lepheti meg a gyerekeket.
Az ajándékok elsősorban az ősz adományai voltak: alma, dió, szelídgesztenye, szárított szilva. Később ezek mellett megjelent a körtés gyümölcskenyér (Kletzenbrot), a fűszeres sütemény (Spekulatius), és a Szent Miklóst ábrázoló édes vagy mézes tésztájú kalácsok. A virgács a középkorban a szófogadatlan gyerekek fenyítőeszköze volt, bár egy ősi pogány szokás szerint a vessző ütése szerencsehozó jelként élt. Az alma, sőt a mostanság oly kedves narancs és mandarin is tipikus Mikulás ajándéknak számít, ezek ugyanis azokat az aranygömböket szimbolizálják, melyeket Miklós a legenda szerint három szegény eladó sorban lévő lánynak adott.
A mai németajkú országokban számos Mikulás-szokás él még. Sok helyen rendeznek Mikulás nap estéjén felvonulásokat. Svájcban egy hatalmas, belülről megvilágított püspöksüveget hordanak végig az utcákon fehér ruhákba öltözött fiatalok. Berchtesgarden vidékén a szentet állatmaszkot viselő szalmába burkolt alakok kísérik, nagy zajkeltés közepette. Pelch-ben (Svájc) a kapucnis, szakállas égi követ egy lovas hintóval áll elő, és onnan ajándékozza meg a gyerekeket, majd a sok néző mulattatására egy idősebb fiút a zsákjába dug, aki aztán vigyorogva kukucskál ki belőle.
A gyermekek számára a Mikulás eljövetele még mindig egy különleges élmény. Sok családban szokás, hogy a szent látogatására ünnepi pompába öltöztetik a lakást. A szobák egyik legismertebb Mikulás napi dísze a vázába állított, édességekkel feldíszített virgács, de az ünnepnapra készített mézeskalács-házikó is igen kedvelt dísz.
A német gyerekek az ünnep előestéjén, december 5-én állítják ki az ablakba, vagy az ajtó elé cipőiket, csizmáikat, vagy a mostanság divatba jött zsákokat, kosarakat, tányérokat, hajókat, hogy a jószívű szent azokat ajándékokkal rakja teli. A hosszú, fehér szakállú Mikulás leggyakrabban piros püspökpalástot és mitrát (püspöksüveg) visel. Korábban a piros ruha mellett a kék, a lila, a zöld és az aranyszínű is szokványos volt.