Zöld Élet

Biztos, hogy mindenki ismeri őket. Kit lazább, kit szorosabb szálak fűznek az élelmes vámpírokhoz, de senki nem kerülheti el, hogy ne fogják be lasszóval legalább egyszer. Ha viszont így alakult, tekintsük valamiféle próbatételnek - és kezelje mindenki a legjobb tudása, belátása szerint a kétes minőségű kapcsolatot.

Az első emlékünk az óvoda éveire datálható, és garantált, hogy a nyugdíjkorhatárt átlépve sem inthetünk búcsút nekik. Gyerekként csak a csomagolt uzsonnánkra jártak rá, felnőve mintha közös kasszán élnénk velük. Nincs olyan szeglete a világnak, ahol alulreprezentáltak lennének, és gondolkodóba ejtő, hogy nagyjából a dohánytermékekkel vagy az alkoholfogyasztással azonos rizikófaktorokként kell rájuk tekintenünk. A legborzasztóbb, hogy mindig elbizonytalanítják az embert: nem tudni, hogy dörzsölt nagypályásokkal állunk-e szemben vagy pitiáner élősködőkkel, akiket a vastag arcbőr mindentől megvéd (legfőképp önmaguktól), és akik szégyenpír nélkül képesek bármilyen lehúzásra.

A jóhiszemű áldozat első benyomása, hogy egy alapvetően szétszórt, feledékeny embert sodort mellé a jó szerencse, akit mindig ki kell segíteni aprópénzzel, papír zsebkendővel, falat csokoládéval, aki pont nem tud beszállni a taxiköltségbe, mert nem tudta felváltatni a pénzét, és a nagy társasági események idején mindig épp akkor kell azonnal távoznia (fontos telefont kapott, pardon), amikor rá kerülne a sor, hogy egy rund az övé legyen. Lassan áll össze a kép, de akkor rendszerszintű tökéletességgel találjuk szembe magunkat.

A csaló és a csalódás

Általában derűs és közvetlen, hiszen mogorva embernek nem szavazunk alanyi jogon bizalmat. Hibátlan színész is, mindig érdeklődő, apró dolgokban segítőkész, és messziről kiszagolja a nagyvonalúságot vagy az anyáskodó típust, a tyúkanyókat. Mindenkit a becenevén szólít (ha többesben szól, kizárólag a Cucikák, Drágáim, Csillagbogaraim jöhet szóba), és csak lassan fogunk gyanút, hogy a reggeli kávézásokon miért csapódik mindig hozzánk. Két hét múlva aztán leesik, hogy mindennap a mi kontónkra csúszik le az a forró fekete, és akkor már egy szendvics is ajándékba, hozzá az elmaradhatatlan "nem dohányzom egyébként, de veled mindig olyan jólesik, adnál?" Mivel idő közben kvázi bizalmas viszonyba kerülünk vele - ez elkerülhetetlen -, már nehéz visszakozni, és még csak ezután tűnnek fel az aprócska (igazából ördögi) részletek.



Minek költene például mobilszámlára, mikor a céges telefon (látszólag) korlátlanul a rendelkezésre áll? Néha halk pusmogás, máskor hangos problémamegoldás, de garantált, hogy az összes családi és magánügy a vállalati vonalakon át oldódik meg. Nyilván a munkaügyekbe bugyolált magánbeszélgetések a hangosak, ott bikaerős az elán, a gyerek iskolai kirándulását bonyolító telefon a csöndeskébb. Ha vállalati szemészetről, nyereményútról, leselejtezett nyomtatóról van szó, a neve elsőként vésődik fel a várakozók listájára (és akkor már családostul, hiszen nem is szemüveges) - és biztosak lehetünk benne, a meglepetésjavakért való ádáz lobbizásban sosem marad alul.

Feltűnik aztán, hogy dobozszámra tűnnek el az irodaszerek odabentről - nem kenyere a szerénység, kizárólag nagyban játszik. A4-esből több csomag, tűzőgépek, színes tollak, postitek lehetetlen mennyiségben, az ember gyanút is fog, hogy ennyit épeszű ember nem használ el odahaza, biztos valami civil mozgalmat vagy derék alapítványt segít (csak viccelünk). Aztán amikor meglátjuk, hogy a céges ásványvizes ballonnal lohol, zsebében a bentről csent taxicsekkel - naná, a hátsó kijáraton -, már tényleg csak mosolyogni tudunk, de érezni a szúrást is odabent.

Az érem másik oldala

A baj nem jár egyedül. A kritikátlan nagyvonalúság visszafelé sajnos már nem működik, sőt: nem működik az sehogy se. A céges vacsorán minden fogásból duplán rendel, és miután a reklámszatyorból előkotort éthordókba tessékeli az alig csócsált fogásokat, mi pirulunk a személyzet előtt (tegyük is hozzá gyorsan, nem a szükség szüli ezeket a rangon aluli epizódokat - ha úgy lenne, nem hőbörögnénk). Na de a pia, az kérem saját kontóra ment, ezért másnap diszkréten megáll az asztalunk mellett, hogy hát úgy emlékszik, a roséból ő csak egy pohárkával fogyasztott, ugye, és ha szerény számításai nem csalnak, kétszáz forint még visszajár neki. Az közösen lett fizetve, emlékszünk ugye, de a többiek többet ittak, ő figyelte. Mert hát a barátság alapja a pontos elszámolás, ugye.

Ha kollégának veszünk közösen ajándékot, nincs kerekítés. Abba forintra pontosan 785-öt köll beleadni, és hát nincs garasoskodás, gyerekek (szélesre tárt, nyílt mosoly), de azt a hibádzó 15-öt még számoljátok le légyszi! Így is drága mulatság volt ez - ilyen világban?! Há’ ne vicceljetek! Aztán megnémulunk, leszámoljuk azt a 15-öt, sőt inkább egy húszast adunk, ha lúd, legyen kövér, és csöndben újragondoljuk a világ dolgait. Vagy a saját vereségünket.



Mert van a személyes konfliktusoknak az a szintje, amikor érezzük, hogy érvek és ellenérvek sorakoznak, és van egy közös tudásalap, amiből gazdálkodunk mindketten. Na, ez itt fényévekre van ettől - és ha lehetne egy tippünk, hogy miért is burkolózik mindenki némaságba a fentebb említett párbeszédeket követően, akkor itt lehet a kutya elásva. Olyan mérhetetlen távolságot szimatolunk, amiben nincs közös megértés - mintha nem ugyanabban a világban élnénk. Félő tehát, hogy nincs harmóniatréning, ami ezekre a helyzetekre megfelelően fel tudna készíteni. Vagy csak gyávák vagyunk, átemeljük a szégyent, és az erősebb győz alapon tényleg nekik jár a glória - mert mindennap akad ingyenkávé, taxicsekk, grátisz ozsonna vagy borkóstolás, és a visszajáró is forintra le van számolva. Na, akkor most ki az élet császára?