Zöld Élet

Felneveletlen gyermekeim bájos unszolására lábbeli-vásárlásra szánom rá magam. Pedig vásott, – két évvel ezelőtt „’jándékba” kapott „bocskorom” – még bírná egy darabig. Érzem, beszivárog talpába a sárlé, mégsem jószívvel verem népes családomat az új költségbe. Ebben a kilátástalan anyagi helyzetben.

Kibaktatok azért a nyárádszeredai piacra, hadd lám mégis, milyen fájinabb cipőkből haltak ki mostanában német, holland, francia, avagy más szerencsésebb főnemzetek férfiúi. Azoknak a nemzeteknek az utódai, amelyek elkerülték azt a sokoldalúan kifejlett rendszert, amelynek bukását épp ünnepelnénk. Ha végleg letűnt volna…

Ahogy téblábolok a férfiaknak való lábravalók „boxos” rengetegében, egy terebélyes alvázzal megáldott, virágos rokolyás asszonyság erősen megnéz. Rápillantok, aztán várom, vajon mit akarhat tőlem tulajdonképpen? Nagy szájjal elmondja, hogy mi egy-községbeliek vagyunk, és ugyanabban az esztendőben láttuk meg a nyárádmenti napvilágot.

Pontosabban: ő a cigány nagyeget, én pedig a székelyt, ama keservest. Miután megakasztom magamnak azt a húsz-lejes aszfaltkoptatót, amiből egy módosabb német távozott el az örök, germán vadászmezőkre, úgy vélem, pár percet pazarolhatok rokolyás kortársamra.

Azt látom, hogy pénze több van, mint nekem, ezért ebbe a műfajba nem is mélyedek „belé”, igyekszem más pályára kényszeríteni ellenfelemet, hátha más területen kihangsúlyozhatom fölényemet. Szóba hozom, hogy 2 fiúval és 2 leánnyal áldott meg engem, s nejemet a Jóisten.

„Nekem 5 gyermekem és 12 unokám van”, ver be erőst mélyen a lábam alatt elterülő, édes, székely anyaföldbe annak a törzsnek a képviselője, amely szebb jövőt ígér szapora népének, nemzetségének. Mely nép egykor keservesen szerezte meg a betevőt.

Most nem azokról az időkről szólok, amikor – a jóval a magyarok után Indiából ideszármazó cigányság – rabszolgaként éldegélt még ezen a gyönyörűséges és termékeny tájon. Inkább a közelmúlt időket, a máig eltörletlen, átkos kommunista rendszert emlegetem.

„Van valami eladó?”, ver most is fültövön a zsákos cigányember bekiáltása az utcakapun. A nagybajszú, lyukas nadrágú kalapos így kereste az ennivalót. Foltos zsákjába gyűjtötte össze a levágott bárányok, juhok bőrét, és azzal kupeckedve próbált a „víz tetején maradni”.

Az is megesett, hogy a megdöglött tyúkjainkat, a marhabeleket és az ezekhez hasonló ínyenc falatokat is összeszedte, hogy legyen, mit családja megegyék. Amikor postás édesanyámnak segédkeztem, gyakran betekinthettem ezeknek a szegény cigánycsaládoknak a hajlékaiba.

A Nyárád völgyében létezett egy „difuzor” néven ismert szolgáltatás, amelyik rádiószerűen működött. Nyárádszeredában volt a stúdió, ahonnan az élő és átvett műsorokat sugároztak az adást készítők. Az ősrádió havi bérletét a postahivatalok alkalmazottai kellett behajtsák.

Ebben voltam én segítője édesanyámnak. Igen ám, de ezek a barnább bőrűek, sohase tudtak fizetni. Mivel rengetegszer kellett elmennem hozzájuk, igencsak alapos betekintést nyertem sanyarú életükbe, nyomorukba. Aztán jött a gengszterváltozás, s hirtelen megpendültek.

Félkész házaikat befejezték, s palotákat emeltek portáikra. Egy részük a Jehova Tanúi hitbéli mozgalomba, már részük a szombatos vallásfelekezetbe tagozódott be. Még több „rajkót” termeltek, s távol maradtak a politikától, a véres székszerzéstől.

Ma leginkább a családjaikra figyelnek. Ameddig mi próbálunk bármilyen áron kormányokra gyúródni, vagy minél több magas tisztséget kiharcolni magunknak és a holdudvarunknak, ők szép fészekaljukat gyarapítják.

Ameddig mi folyton az autonómia álmát kergetjük, és vért izzadunk minden elorzott székely jussunk visszavevéséért, addig ők percről-percre, méterről-méterre ragadják el, foglalják le tőlünk (maguknak) a nekik járó életteret.

Azért mondom, nekik járó, mert hiszem és vallom, hogy a föld annak jár, aki éppen belakja azt. Nem annak, aki megörökölte, majd trehányul elkótyavetyélte. Se annak, aki felvásárolja, hogy idegent telepítsen rá a Kárpátokon kívülről.

Se annak, aki ortodox hajlékokat épít rá a mi adónkból, azzal az elképzeléssel, hogy „ahol tó van, ott béka is lesz” nemsokára. Persze addig sem ül karba tett kézzel. Árvaházakat telepít ide, és ezekbe a hajlékokba román-roma árvákat költöztet.

A Székelyföldet elfoglalni óhajtók keveset beszélnek, de sokat vállalnak. És cselekednek. Ha ez a cigány asszonyság, aki velem egyszerre rúgta el nemrég az ötvenedik évét, pillanatnyilag 17 utódot hagy maga után, míg én mindössze 4-et, pontosabban: még az egynegyedét se annak, amivel ő büszkélkedhet, akkor mi nincs miről ábrándoznunk.

Akkor nincs értelme kormánybalépésekről és önrendelkezésről szövegelni. Minden csak idő kérdése immár. Lehetünk kormányon az idők végezetéig, lehet autonómiánk akár holnaptól, ha a székelytompai iskolában negyven romára: egyetlen magyar gyermek jut.

Amiként kicsi történetemből is látszik, nemcsak az a helyzet, hogy ők sokkal több gyermeket nemzenek. Az is reményvesztetté tesz ma minket, hogy ők egy generációval szaporábbak.

Gyúródj hát székely-magyar, a kormányra! Kergesd székely-magyar, a megváltó autonómiát! Nyomulj! Azt azonban egy percig se feledd: azé lesz a nemzet, aki többet nemzett.

Aki törzsében nem gyarapodik, nem fogja élvezni hatalma gyümölcsét.

Az legfennebb alulról szagolja majd… az autonómiát.