Zöld Élet

Amikor megkérdezik tőlem, miért lettem „zöld aktivista”, legtöbben arra számítanak, hogy a természet szépségéről vagy az állatok iránt érzett csodálatomról fogok regélni, pedig a válaszom ennél jóval egyszerűbb: tudok számolni. Bölcsész létemre persze nem vállalkoznék bonyolult relációanalízisre, de a négy alapműveletet azért még vágom. Végy 1 db földgolyót és az azon lévő véges (fontos szó!) erőforrásokat, és oszd el körülbelül hat és fél milliárddal (a Föld jelenlegi lakossága). A végeredmény: gáz van! Utaztunk már a Holdra, küldtünk szondát a Marsra, de a dolgok jelen állása szerint ez az egy bolygó áll rendelkezésünkre, és ilyen szintű fogyasztás mellett ennyi embert nem tud eltartani. Ha mindenki olyan mértékben fogyasztana (energiát, nyersanyagot, stb.), mint az USÁ-ban, akkor hat darab Földre volna szükség. Ha mindenki úgy élne, mint egy átlagos magyar, akkor „csak” háromra. Amikor az ember szembesül ezekkel a számokkal (és akkor most nem mondtam az erdőkivágást, a klímaváltozást, a szeméthegyeket) akkor általában három reakciótípussal találkozhatunk. A legáltalánosabb, amit a szakirodalom „diszkontálásnak” nevez. A szót jól ismerjük, a sarki diszkont is hasonló, csak míg az egyiknél az árakat kicsinyítik, a másiknál a problémák súlyosságát. A hétköznapi nyelvben sokkal kifejezőbb szó van erre a jelenségre: struccpolitika. Ilyenkor kis belső hangunk azt súgja, ilyen problémák nincsenek, vagy ha vannak is, hát nem olyan vészesek, vagy ha vészesek is, majd valahogyan megoldódnak, vagy ha nem is oldódnak meg, hát ez még olyan messze van, vagy ha időben nincs is olyan messze, legalább térben, és ha érint is valakit, hát az biztosan nem én leszek. Szuper diszkont! Csak itt, csak most, csak Önöknek; csak nem igaz! Ilyenkor a kis zöld emberek persze elmondják, hogy ezek a dolgok nincsenek messze sem térben, sem időben (például a felmelegedés következtében meginduló sarki jég olvadása miatt Hollandia part menti részei már a mi életünkben a víz alá kerülhetnek), de a diszkontálás csak félig racionális valami, a másik fele érzelmi hárítás, így hát az érvek nem nagyon fognak rajta.
A második reakciótípus, amikor az ember a számok ismeretében elkezd egy picit tudatosabban élni. Odafigyel, mit, miért és hogyan csinál, hogyan csinálhatná másként: például Európa nagyvárosaiban az autóval megtett minden ötödik út kevesebb, mint 1 km – ez nagyjából annyi idő gyalog, amennyit az átlag autós eltölt parkolóhely-kereséssel. Ilyenkor ismét csak három fázis következik. Elsőre nehéz megszabadulni a régi szokásoktól. A kollégák furcsán néznek rád, „mi van, te is bezöldültél?” – kérdik, midőn első ízben nem kérsz tizennégy külön zacskót a közértben. A második fázis a kaland. Hirtelen egy új világban találod magad, rájössz, hogy jóformán mindent lehet másként csinálni a mosogatástól a közlekedésig, a babaápolástól a szórakozásig, és arra is rájössz, hogy ettől napról-napra jobban érzed magad. Olyan dolgokon töprengsz, amelyek korábban eszedbe sem jutottak, olyan dolgokat veszel észre, amik tegnap még fel sem tűntek. Olyan, mint a mátrix: mintha egycsapásra megkettőződne a világ, még benne vagy a régiben, de közben már egy újban is. Új emberek, új közösségek, új helyek, új élmények, és az egész egyszerűen érdekes. Végül megérkezel a harmadik fázisba, amikor megfordulnak a viszonyok. Furcsállva nézel vissza a régi dolgokra, hmm, ezt én tényleg így csináltam?! Mint a Harcosok klubjában, apró jelekből egyszerre csak feltűnik, hogy a másik ember is valahol ebben mozog. Összekacsintotok, félszavakból megértitek egymást, értetlenül nézitek azokat, akik még nem. A kollégák ironikusból átmennek érdeklődőbe, először csak úgy szőrmentén kérdezgetnek erről-arról, aztán már célirányosan faggatnak, míg végül kétirányúvá válik az info-áramlás, és ami eddig különcködés volt, lassan konvenció lesz. (Kanadától Norvégiáig, Írországtól Új-Zélandig ez már végbement.)
Hogy mi a harmadik reakció? Hogy szenvedélyeddé válik mindennek elmondása, és akkor, ha nem vigyázol, magad is zöld aktivista leszel.